10. Minden ember Túri Györgyöt kiáltja

„Nagysoc pusztaragot toeroekoec szerzenec, mert mind ez orszagban szellel égetenec…

Dulanac rablanac Szuezeket rontanac, soc nyomorultakat koezoettunc szereznec…

Vedd-el rolunc keruenc mar az poganokat, minket meg segittuen vedd-el haragodat. Sannyad meg Vr Isten mi nyoemorisaginkat” – olvashatjuk Bornemissza Péter protestáns prédikátor 1582-ben megjelent énekeskönyvében egyik imáját ama kornak, amely a hódító török elleni küzdelem során annyi névtelen áldozatot, de annyi neves vitézt is adott nemzetünknek. A török elleni harc életcélja lett sokaknak. Azoknak, akik azt vallották, amit Zrínyi írt le 1566-ban, kevéssel Szigetvár ostroma előtt: „hogy hűséggel, állhatatosan, vérem ömlésével, s ha kell, életem áldozásával is, vidám orcával szolgáljak a Nagy Istennek és végső romlásra jutott édes hazámnak.”

A vitézek egyike volt a Hont megyei Közép-Tur helységben honos nemzetségből származó Thury György, akinek kora a „nagy” jelzőt adományozta.

Beleszületett a kardforgatásba, hisz nagyapja, Miklós, és apja, Gábor is a hadi pályát választotta. Kard, kopja és a ló lett az 1519-ben született György úrfi játékszere, és – mint Balassi írta – „az utaknak lese, kemény harcok helye, tanuló oskolája”. Még nem is nőtt embersorba, már híre ment, mint „versengős” vitéznek. S alig múlt húszesztendős, már huszárfőlegény a Hont megyei Ságon. Ság – mintahogyan Drégely és Ujvár – őrségét Várdai Pál esztergomi érsek fizette a magáéból. A végvárakban szolgálók ugyanis – kapitányok és közvitézek egyaránt, mint e korban a katonák mindenütt – zsoldot kaptak, abból éltek. Ságon tehát csak a vitézkedésre volt gondja Thurynak. De nem is hevert tétlen. Nyughatatlan harckészségét jól jellemzi az az ismeretlen szerzőjű, de Thuryról nevezett ének, amely hírnevét még jobban elterjesztette:

 

Zöldítsétek egek hamar az erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!
Ellenségeinkkel egyszer hogy kikeljünk,
Török pogányokkal vígan megütközzünk.
Deli Kortyán béget kezünkbe kerítsük,
Délceg Mehemetet lováról ökleljük.

 

1549-ben azonban Várdai érsek meghalt, várait átvette az uralkodó, így Thury a király vitéze lett. Két év múlva Ságról az országos főkapitány táborába rendelik, 1552-ben pedig, a kardja alatt szolgálókkal együtt a lévai várőrséghez osztották. Jól vitézkedhetett, mert 1556 tavaszán Thelekesy Imre utódjaként a vár kapitányának nevezték ki.

De bizony a töröknél is nagyobb gondja támadt, az, hogyan szerezze meg vitézeinek a zsoldját. Panaszos kérő, sürgető levelek garmadáját írathatta őfelségének meg a kamarának – maga nem tanulván meg írni – deákjával, Alistáli Mártonnal, aki aztán krónikása is lett. Többnyire azonban ígérettel fizetgették ki.

Thury nem állta az ilyenféle harcot. Az első adódó alkalommal, amikor az uralkodó 1558-ban Lévát birtokadományként Dobó Istvánnak adta, lemondott. Elfogadta Podmaniczky Rafael ajánlatát, elment a palotai vártartományhoz udvarbírónak, rövidesen pedig kapitánya lett a várnak. Vállalta, mert a sági példából tudta, hogy földesuránál a zsolddal nem lesz problémája. Csakhogy Podmaniczky 1559 elején meghalt, özvegye pedig a várat tartományostól átadta a királynak. Csöbörből vödörbe került. Távozni akart. A haditanács azonban mindent megígért, csak maradjon kapitány, s elfogadta Thury feltételét, amelyet április 22-i levelében írt meg:

„Én Palota várának fenntartására megelégszem 5000 forinttal. Ám a palotai gyalogok legtöbbje távozik innét, s így ezek helyébe újakat kell szerezni. Erre pedig pénz kell. A vár nagy kiterjedésű, és így nagyobb őrség kell ide. Én az magam hasznát nem keresem. Hiszen ha lehetne, kész volnék őfelségednek száz forintért is szolgálni. De mivel Palota vára az török torkában vagyon, elegendő katonaság nélkül elégtelen vagyok ennek megtartására.”

Palota tényleg a török torkában feküdt, a hódoltság határán. Thury élt is az alkalommal. Bajvívásai napirenden voltak, amellett állandóan kijárt vitézeivel portyára, és csatázott az ugyancsak portyázó törökkel. A legtöbb bosszúságot a fehérváriaknak okozta. Ezek élén Hamza bég állott, az egyik legvakmerőbb s legravaszabb bég. Thury annyira bögyében volt, hogy szinte regénybe illő praktikával is megpróbálkozott.

Hamzának sokfelé, így Palotán is volt kémje, mint akkoriban mondták: „füle”, egy pribék, vagyis törökké lett magyar. Küldött neki „olyféle maszlagot, hogy amikor ember róla iszik, olyan lesz, mint egy holt ember harmadnapig”, tegye azt Thury és vitézeinek italába, s izenje meg ennek a napját, a többi az ő dolga. Az lehetett volna, csakhogy ez a pribék valójában Thury embere volt, persze elmondott neki mindent. Thury saját cselével akarta elfogni Hamzát, és látszólag úgy tett, ahogy üzente, aztán – de idézzük Ormány József sümegi kapitányt, aki 1561. július 19-i levelében részletesen leírta a történteket:

„Az hagyott napon Palota alá ment… Hamza bég… és sok lajtorjával… az várat mind környölállották volt az törökök. Az várból pedig csak egy százat sem volt akkor éjjel… várták, hogy az árokba szálljanak a törökök… de semmiképp… nem mertek… Hamza bég le is vágott bennük, meg is sebesített egynéhányat, hogy az árokba le nem akartak szállni. Aztán, hogy látta, meg kezdene világosodni, visszamegyen Fehérvárra népével.”

Mire Thury megírta Hamzának, csak azért mehetett vissza békével, mert vitézeivel annyit ivott, hogy „harmadnapig nem volt jól bele”. Így aztán Hamza rághatta a bajszát mérgében.

1563 szeptemberében aztán, Miksa királynak Pozsonyban tartott koronázásán, az ünnep tiszteletére rendezett vitézi tornán a külföldi fejedelmek és főurak is meggyőződhettek Thury bajvívó hírnevének valódiságáról: mindenkit legyőzött. De másként is emlékezetes lett ez az ünnep számára, ekkor avatta a király aranysarkantyús vitézévé.

De zsoldját és katonáinak zsoldját állandó késedelemmel és akkor is csak részben kapta meg. Elkeseredetten írta 1564-ben: „Annyira megnyomorodott az őrség, hogy még az testi ruhába sem viselhetnek… Nincsen oly ember a világon, ki ezeket ne keserülné… Az kevés fizetetlen nép… mind elmennek.”

Szöktek a katonák. Ráadásul a vár is javításra szorult, és azt is csak ígéretekkel foltozgatta a haditanács. Érthető, hogy Thury nem akarta vállalni a felelősséget. 1565 decemberében ismét lemondott, de Miksa ismét maradásra bírta, és ismét maradt minden a régiben. Pedig nagy veszedelem közelgett Palota felé.

Thury és Palota vára már olyan sok bosszúságot okozott a töröknek, elhatározták likvidálását. 1566 derekán Arszlán budai basa nyíltan hirdette, hogy a gyauroknak e fészkét Thuryval együtt elpusztítja a föld színéről.

Thury a hír vételére azonnal készülődött: lőszert, pénzt, segítséget kért. A megszállásig azonban egyiket sem kapta meg. Arszlán basa június 5-én kezdte meg az ostromot seregnyi hadinéppel, 8-10 ezerre becsülték a számát – Thury 500 vitézével szemben. Napokon keresztül rontatta ágyúival a vár falait. Thury kevéske tűzszerszáma nem sok kárt okozott a töröknek, hogy nagyobbat okozhasson, mint Zrínyi is megírta a Szigeti veszedelem-ben:

 

Kiugrik haraggal; sok erős dárdát ront,
Vadász halomban már, erős hálókat vont,
Valamerre fordul, piros vért sokat ont,
Így Thury cselekszik, töröktől bántódott.

 

Egyik éjszaka lovasaival kitört a várból, váratlanul rácsapott az alvó táborra, s mire a török észbe kapott, megtizedelték sorait, és emberveszteség nélkül visszatértek a várba. A feldühödött Arszlán most már éjjel is lövette a várat, és állandóan ostromra hajtotta embereit. A palotaiak egyik keze a réseket tömhette, a másikban a szablya villoghatott. Thury három helyett is harcolt. A hetedik napon már kétségtelenül látta, hogy sokáig nem állják az ostromot. Két emberét éjjel átjuttatva a török táboron, Bécsbe küldte, s megüzente velük a királynak, legfeljebb tíz napig ha tarthatják magukat. A király azonnal elrendelte a végbeliek gyülekezését Győr alatt. A serege gyülekezése közben a tábor számára a környező falvak népével fát hordattak. Sok száz szekér kereke verte fel a több hetes szárazságtól kiszikkadt utak porát, hatalmas felhőként gomolyogva, sötétítette az eget. A cirkáló török előőrsök ezt észrevéve, úgy vélték, a felmentő sereg közeledik, s jelentették a dolgot Arszlánnak. A basa, mivel már értesült a győri gyülekezésről, ellenőrzés nélkül elfogadta a hírt, és még aznap – július 15-én – éjjel elvonult seregével a vár alól.

A kudarc a fejébe került. Thury viszont úgy aknázta ki a sikert, hogy lemondott a kapitányságról, és kérte, hogy „mezőn szolgálhasson”.

A győri királyi táborba osztották vitézeivel együtt. A tábort szeptember elején Miksa meglátogatta. Hírét vette ennek az esztergomi bég, Mahmud, és 800 válogatott vitézével a tábor kikémlelésére indult. Csakhogy észrevették, és – mint a krónikás írja:

 

Kiki mind az török után indula,
Vitéz Turi György is le oda juta,
Szakadozott zászlója vele vala,
Az törököt megrettentette vala.

 

Thury a Bakonyig üldözve verte szét a török sereget, s elfogta magát Mahmud béget is. A király jutalmul aranylánccal ajándékozta meg és még valamivel. Thury már régen kért lakóhelyet családjának, hisz ezeket, mint Nádasdy Kristóf írta: „kik barátai, tartják; ki egy zsák liszttel, ki tikkal, ki egyébb éléssel”, most a kamara pénzén bérbe veszi számára a keszői uradalmat, 1567-ben pedig felajánlotta neki a kanizsai kapitányságot. Thury hosszú heteken át húzta, halasztotta a döntést, de addig kapacitálták, amíg igent mondott.

Kanizsa a Nádasdy családé volt, ekkor vette át a király, persze megfelelő kárpótlással, özvegy Nádasdynétól. Szigetvár előző évi eleste után ugyanis a török elleni védelmi vonalnak jelentős pontja lett Kanizsa.

Thurynak ismét megkezdődtek a gazdasági gondjai. Hogy segítsen valahogy magán, egyrészt igyekezett a kanizsai vártartomány puszta falvait benépesíteni, másrészt felszólította a Szigetvár és Pécs körüli hódoltsági falvakat, hogy ezentúl ne a töröknek, hanem Kanizsának szolgáljanak, adózzanak.

1568-ban aztán a bécsi udvar és a török porta megkötötte a drinápolyi békét, a török azonban ennek ellenére is állandóan portyázott Kanizsa környékén. Thury karddal fogadta őket. Semmit sem hódíthattak, sőt számos hódoltsági falut el is veszítettek. – Jellemzi egyébként ezt a békességet az, hogy amikor Thury a szigetvári bégtől visszakövetelte egyik vitézét, mert azt a fegyverszünet alatt fogta el, a bég nem adta ki. Azt üzente: „legyen csak mindeneknek jó gyors lova, ha békesség vagyon is”.

De akadt baja Thurynak a saját portáján is. A zsoldot állandóan sürgetnie kellett, mint ahogyan a vár építéséhez, felszereléséhez szükséges anyagokat is. Emellett a várban szolgáló német katonák kapitánya nem akart engedelmeskedni neki. S aztán az élelemhiány. A katonák sokat éheztek. Thury rákényszerült arra, hogy lovasait a hátországba rekvirálni küldje. És 1570-ben még rosszabbodott a helyzet. Az éhező katonák közül több megszökött a várból. Ráadásul a török, mit sem törődve a békével, kora tavasszal ismét megkezdte a portyázást. Thury állandóan csatározhatott velük. Mindig visszaszorította őket, mégis dorgálták érte, mert mostan „frigy vagyon”. De megintette a haditanács Zala megye panaszára a rekvirálás miatt is. Saját gondját pedig, hogy a keszői birtok árendáját nem fizette a kamara, ráadásnak kapta.

De kapott még mást is 1571 kora tavaszán: Otto von Puchaum haditanácsost a panaszok kivizsgálására. De tőle is csak azt tudhatták meg, amit Thury annyi sok leveléből. Jelentésében többek között így írt:

„A kanizsai palánk nyitva van s több helyén bedűlt… Az éhség miatt a katonák szöknek… Élelem és fizetés kell ide, máskülönben minden veszve van… Pedig Kanizsától függ Ausztria és Stájerország sorsa!”

Megírta azt is, a szükséges őrségnek egyharmada sincs a várban, egynapi ostromot nem állna.

Tudta ezt a török is, de a békesség miatt nyílt ostromot nem mert kezdeni. Másként ügyeskedett. Ali, a szigetvári bég fundálta ki a tervet. Április 2-án Malchim aga vezetésével saját seregét, valamint a fehérvári, a pécsi és a koppányi bégek segédcsapatait az Orosztony melletti nagy erdőben elbújtatta, aztán 300 lovast küldött a Zalaságba rabolni. Ez volt a martalék, mert Ali lest vetett.

Amikor Thury a felszálló füstből, lángból észrevette, hogy ismét dúl a török, 150 emberével – többje nem volt – nyargalvást megindult ellenük, de biztosítékul maga után rendelt 300 gyalogost is. Persze nem várta be őket, s azok jól lemaradtak, mialatt Thury lovasaival elérte a fosztogatókat. Rájuk csapva foglyaik egy részét kiszabadította, de a zöm a többivel „gyorsan hátat adának”, irány Orosztony! És Thury, hogy a többi rabot is kiszabadíthassa, utánuk. A lendület hevében nem küldött előőrsöt, maga száguldott az élen – és ráment a lesre! Az orosztonyi erdőből rájuk zúdult 600 török lovas. A jelentős túlerő visszaszorította őket egy sáros völgybe – a hó még alig olvadt el –, hol a lovak szárig, sőt hasig süllyedtek. Thury sebesült lova el is esett. Thury páncélban lévén, alig tudott kigázolni a sárból. Apródja, Vida elkapott egy gazdátlan lovat, s arra akarta urát felültetni.

 

Az féllába immár kengyelben vala,
Hogy az ellenség őtet érte vala,
Nagy sok pogány mind körülvette vala,
Hogy megadná magát, ugy kérték vala.
 
„Ember, engem pórázon nem hordoztok,
Egyik helyről másikra nem hurcoltok!” -

 

– kiáltott vissza Thury és tovább harcolt. Amikor aztán látta, hogy a török mindenáron élve akarja elfogni:

 

Az egyik kezébe fegyverét fogá,
Az másikkal az sisakot megoldá,
Kész meghalni, fejéből el-kirázá.
 
Mind halálig csak Jézust kiált vala,
Az ellenséget igen vágja vala,
Sokakat környüle lehullatott vala.

 

De a túlerő győzött. Thury fején sok sebből vérezve, kopjákkal átdöfve elesett.

Thury György halálát megsiratta mindenki. Nemcsak felesége: Hathalmy Zsófia, fiai: Pál és György, leányai: Anna, Zsófia, Katalin, „Vitéz öccsei”: Benedek és Farkas, hanem „szerető jó szolgái”: vitézei, a „körülvaló község”: a zalai jobbágyság, a barátai, ismerősei, az egész ország, s való igaz, amit a krónikás írt:

 

Minden ember Turi Györgyöt kiáltja,
Kicsiny, öreg mind egyaránt óhajtja.

 

És mit mond róla mint vitézről krónikása? Hunyadihoz hasonlítja. De így méltatja őt a horvát krónikás is. Túloztak? Verancsics esztergomi érsek, amikor elestének hírét vette, így írt:

„Török Ferenc halála után… e végekben nem volt más bizodalmunk, mint ez a Thury György.”

Török Ferenc a Balaton-vidéket, Thury Palotát, majd a Zalaságot védte, de mindegyikük posztján keresztül közvetlenül az egész országot. A kortársak nem túloztak. Thury kiváló honvédő katona volt, személyes viadalban minden fegyverrel, vitézek vezetésében, stratégiában és taktikában egyaránt. Hős tehát, de legutolsó éhező, rongyos közvitéze is hősiesen követi vezérét a halálba a haza védelmére. És ez a kapcsolat, a vezért rajongva tisztelő lelkesedés bizonyítja, hogy Thury sok évtizedes katonai szolgálata – ötvenkét éves, amikor meghal –, az állandó hadakozás, vérontás ellenére sem durvult el. A kardja alatt szolgálókban: vitézeiben, a jobbágyokban is meglátta az embert. Az adott lehetőség szerint mindig gondoskodott róluk, védte érdekeiket ahelyett, hogy bőrükön gazdagodott volna. S ha összeszedjük a kortársak véleményét, szép kép kerekedik, néhány kemény vonással.

Thury György jó termetű, nagy erejű, rendkívül ügyes, tökéletesen gyakorlott, a nyughatatlanságig mozgékony, vállalkozó kedvű, vakmerő, de nem meggondolatlan, sőt körültekintő, szívós és kitartó vitéz és vezér. Egyenes, szókimondó, mégis nyájas, jókedélyű és még jobb szívű, nagy híre ellenére is kevélység nélküli, közvetlen, szerény férfi. Emberséges ember, aki a becsületnél és a tisztességnél a hit és a haza szeretetét tartotta nagyobb erénynek. S ahogyan szerette a kettőt, úgy gyűlölte a hit és a haza ellenségét: a kutya pogányt, ezért lett életcélja a török elleni küzdelem. S török rabjait bizony nem pátyolgatta, de nem sanyargatta, tartotta, mint más. Váltságdíjat kért értük, mint mindenki, magyar, török, egyaránt. S ha valamelyik törökkel bajt vívott – állandó törekvése volt –, s az halálra szólt (többnyire így kívánta), és győzött – mindig győzött –, nem kegyelmezett, megölte ellenét, és fejét vette, mint akkoron szokás volt.

Erényei sajátjai voltak, hibái a koré.

Források

Bornemissza Péter: Énekec, haromrendbe stb. Detrekő, 1582.

Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből. Bp. 1962.

Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága, Zalaegerszeg, 1972.

Nagy Iván: Magyarország családai. 11. k. Pest, 1865.

Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok, Bp. 1922.




Hátra Kezdőlap Előre